2023. július 17., 3. nap: Riegersdorf – Tarvisio – Fusine tavak – Krajnska Gora (Jasna-tó) és vissza Riegersdorba = 81,5 km/700 szint
Ezt a napot, magamban csak simán így hívom: csodabringázás. Egyik ékszerdobozból tekertünk a másikba. Fantasztikus időjárás, lenyűgöző fények, a természetre pedig szavak nincsenek. 
Viszonylag korán, reggel hármonegyed 8-kor indultunk el. A Tarvisio felé utat, úgy éreztük, hogy lassabban tettük meg, nem ment úgy a bicaj, mint előző nap. Pedig, de, mégis! Győzött a rutin, vagy mi! 
Másodszor már rövidebb idő alatt értünk oda – csodálkoztunk is ezen rendesen. 
Tarvisiotól, a Krajnska Gora felé vezető ‘vasútútvonal’ zseniális. Egyenletesen, de nem alattomosan, szépen, lassan lejt felfelé. Az olasz-szlovén határ előtt nem sokkal, egy jobbos tábla jelzi a Fusinei tavakat.
Most már csak, ahogy leírom ezt, hogy Fusinei tavak, szó szerint és jó értelemben kiráz a hideg, közben pedig mosolygva csóválom a fejemet, hogy nem, nem, ilyen nincs. Ilyen, és, hogy én ide elbicajoztam. Pedig de, igen, létezik. A Predil-tónál sem igazán tudtam már betelni a mindenséggel, de itt aztán totálisan, teljesen elvesztem benne. Nekem ez volt a túra csúcspontja. Nem sokszor van az, hogy úgy érzem, hogy valahova még vissza szeretnék menni. Inkább minél több, még ismeretlen, új helyre vágyom eljutni. Viszont ide, igen. Ide még szeretnék majd egyszer visszacangázni.
Az elágazástól, attól a bizonyos jobbos táblától, 2,1 km-t kell tekerni a látványért. Ebből az ucsó 1 km, annak is főleg a vége, átlag 10-15%-os emelkedő. Megintcsak kb. 0 és 4 közötti fénysebességgel szambáztam felfelé (egyszer álltam meg kb. fél percre) és az, ami ott fogadott, valóban lélegzetelállító volt. Az a kristálytiszta természet azonnal beszippantott magába. Huuu, létezik ilyen egyáltalán? És én most tényleg itt vagyok? Igen, igen, itt, még, ha mesébe illő is. Hát igen, az ilyenekért (is) imádok bicajozni. 🙂
Egyébként Fusinei tavak; tehát nem egy, hanem annál több, pontosan két tó. De annyira elvesztem itt az első tónál, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy kb. 200 méterrel fentebb van egy másik is. A Többieknek is, ezt csak később mertem bevallani. Úgyhogy már csak ezért is, igen, vissza kell ide jönni; a második tó vár még rám. 🙂 Ha szépséget akartok látni a Júlia-Alpokban, ezt (is) nézzétek meg.
Ebben a csodás, szinte érintetlen természetben, fürdőzés (kb. 15 fokos lehetett tán a víz), ejtőzés az árnyékban, fotózgatás, evőke-ivóka a parti büfében – így telt el majd’ két és fél óra hosszánk. Imádtuk minden másodpercét.
Viszont várt még bennünket Krajnska Gora is, úgyhogy gyerünk vissza, ahhoz a bizonyos elágazásig, és tovább a szuper bicajúton, a másik kis ékszerdobozhoz, a Jasna-tóhoz. 🙂
A jasna egyébként szlovénül tisztát jelent, és a tavat megpillantva, ezen cseppet sem lehet csodálkozni. A Júlia-Alpok hegyei magasodnak körülötte, és az ilyen napsütötte időben, mint ami nekünk is megadatott, tökéletes kontrasztot adnak, a vízen visszatükröződő hegyvonulatok. Álomszép, lenyűgöző látvány, ezzel is igazán nehéz betelni. 🙂 A tó ‘bejáratánál’, a már jelképpé vált, arany szarvú kecskebak köszönt bennünket. Természetesn itt is megmártóztunk a kellemesen hűvös, na jó, még nekem is inkább hideg 😀 vízben. De nagyon jól esett. 🙂
A fizikai törvényeknek megfelelően, vissza, hazafelé pedig, szinte végig száguldoztunk lefelé. Legalábbis Tarvisioig, igen, így ‘ni: de már itt is látni, a szemből ránk leselkedő, nem éppen üdítő ‘ajándékot’.
Tarvisioból kifelé, már igencsak igyekeztünk minél gyorsabban tekerni; dörgött a messzeségben, morajlott, és a szél is kezdett fel-feltámadni. De ez még bicajozható volt. Azt gondoltuk – naívan, de bízva magunkban -, ha gyorsak leszünk, ázás nélkül visszaérünk a szállásra. 😀 A határ előtti erdő elején aztán, csak lecsapott ránk egy olyan zivatar, hogy még tán’ most sem hiszem el.
Pillanatok alatt hatalmas szélvihar, mennydörgés, villámlás, immáron a kövzetlen közelünkben, és ronggyá ázás az utolsó 15 km-en. Mindez, úgy, ahogy ilyenkor kell, full rövid bicajos ruhában. 
Egyébként nem volt hideg, nem fáztam. Körülöttünk minden fehér, csak a villámok adtak némi fényt, és a mennydörgés zenélt nekünk. Egy-két faágacska is csattant a sisakomon, a szemből szakadó esőcseppek pedig szó szerint szurkálták a karomat, lábamat. Viszont, a határ után, már az osztrák településeken bicajazova, azt éreztem, hogy dézsából ömlő esőben, ennyire vidáman, még sohasem tekertem. 
Tényleg! Mosolygtam egész úton, mert valamiért mégis biztonságban éreztem magamat.
Ugyanakkor, a szállásra érve, át is értékeltem/értékeltük ezt az egészet. Hol a határ? Hol van az, hogy még tekerhetünk, bármennyire is esik, és fúj? Csak magunk döntjük el ilyenkor. És inkább ésszel. Amit pedig szerintem soha nem szabad elfelejteni: a természet a legnagyobb, a legcsodálatosabb, a legszebb és egyben a legerősebb is! 🙂
