2022. június 05., 4. nap: Losonc – Bükkszék = 60 km/330 szint
Ez a nap, dupla várazásról és, hát menet közben kiderült, hogy a fagyiról és a rettentő nyárias időjárás hatására, hideg fröccsike, söröcske, kólácska, meg ilyenekről is szólt. 
Ámbár az indulásunk után nem sokkal becsúszott egy defekt, ez sem szegte kedvünket. Az egész túra során egyébként ez volt az első, és utolsó is egyben. A Fiúk gyorsan, rutinosan orvosolták a problémát.
Az első állomásunk, ahol majd’ 2 órát (de lehet, hogy többet is) eltöltöttünk, a Füleki várrom volt. Palócföld legnagyobb vára, a város közepén magasodó vulkáni bazaltkúpra épült. Egyszerűen fantasztikus, nagyon lenyűgöző.
Kétszer jártam körbe, keresztbe-kasul, minden kis apró lépcsőjét, kövét, fűszálát, kifelé néző panorámáját is duplán megnéztem. A nagy terjedelmű erődítmény néhány bástyája, egy nagy tornya és sziklába épült vastag falai maradtak meg az utókornak. A falakról csodás kilátás nyílik a 70 %-ban magyarok lakta kisvárosra és a környező hegyekre.
Várazás után a szomszédos cukrászdában találtuk magunkat – mily meglepő módon. Itt ki-mit kívánt: kávé, süti, fagyi…, hogy aztán továbbguruljunk a pár száz méterre lévő élelmiszerboltba. 
Ok, mindenki bevásárolta a magának valót, gyerünk, tekerés tovább. Gömörsid – Csomatelke – Sőreg településeket érintve gurulunk, kellemesen hullámos, kisforgalmú utakon haladunk.
Ahogy közeledünk Ajnácskő felé, már messziről látni a hatalmas ‘kőrengeteget’ a domb tetején, majd nem sokkal később a fejünk felett. A település főterén, egy gyönyörű templom mellett lévő parkban „táborozunk le”, a következő szintén majdnem két óra hosszára. 🙂
Innen, a falu központjától még kb. 75 méter szintkülönbség vár ránk, míg a sziklaszirt csúcsán lévő, a mostanra már csak erődítményre nyomokban emlékeztető ajáncskői várhoz felérünk. A fiúk cangával, mi lányok inkább csak sétálva másztunk fel. 🙂 Az elénk táruló látványt igazából a képek sem adják vissza, az csak a fejben, az emlékekben marad meg igazán. Itt fent is térültem-fordultam ‘hatszázszor’ minden irányba, szívtam magamba, amit csak lehetett.
Leértünk, vissza a cangákhoz: „Olyan meleg van, szomjas vagyok, ott egy söröző, menjünk már be!” – Roli barátom felvetésére azonnal helyeseltünk.
Ajnácskőtől 12 km volt még a határ – Cered. Ezt lazán letekertük, viszlát Felvidék. Onnan pedig, valami iszonyatosan örömteli, szárnyalós bicajozás vette kezdetét, egészen a szállásunkig, Bükkszékig. Egy nagyon-nagyon enyhe lefelé menet (csak az érzésből gondolta az ember, hogy amennyire könnyedén gurulunk, vélhetően tényleg valamennyire csak lefelé megyünk) volt km-eken keresztül, szépséges környezetben. Azért megspékelve egy újabb frissítő ponttal, ahol a forróság ellen, szomjunkat kötelezően oltottuk – Istenmezején.
És milyen jól tettük! Igazán kellett ez a lendületet adó tölt(őd)és: Bükkszékre begurulás előtt, egy csigatempós, szerpentines utacskán is fel kellett még másznunk. Csak úgy a végére, hogy minden és mindenki „heppi” legyen.
Szállásunkra itt sem lehetett panasz, a két szintes vendégház tökéletesen megfelelt igényeinknek. Az esti kártyázás után alvás, és hajnali ötkor szóóóól a harang! Nem madár csicsereg, eső sem esik hála’, most csak kongatnak; bimm-bamm-bimm-bamm. 
